Pár napja ünnepeltük a Nemzetközi Nőnap-ot. Virágok, kedves üzenetek, apró figyelmességek – sok munkahelyen így emlékeznek meg róla minden évben.
Egy nap, amikor a nők reflektorfénybe kerülnek. És valljuk be, mi nők ennek nagyon tudunk örülni és hálásak vagyunk ezért a kitüntetett figyelemért.
De mi történik másnap, harmadnap, amikor a virágok elhervadnak, a bon-bon-os dobozok kiürülnek. Változik bármi is a munkaerőpiacon? Kapnak-e ettől jobb esélyeket, magasabb fizetést vagy több vezetői lehetőséget a nők? 

Pedig a nőnap eredetileg egészen másról szólt. 1857. március 8-án a New York-i textilipari munkásnők utcára vonultak. Nem virágot kértek, hanem egyenlő bánásmódot, emberibb munkafeltételeket és tisztességes fizetést.
Ez a mozgalom indította el azt a folyamatot, amelynek nyomán később az Egyesült Nemzetek Szervezete is világnappá nyilvánította március 8-át. 

Az egyenlő esélyek nem csupán bérkülönbségekről szólnak, hanem a vezetői pozíciókhoz való hozzáférésről, a rugalmas munkavégzés lehetőségéről, a családbarát vállalati kultúráról és a tudattalan előítéletek csökkentéséről is.
Sok szervezet már elindult ezen az úton, de még mindig rengeteg a láthatatlan akadály, amely lassítja a nők előrejutását. Ha valódi változást szeretnénk, a nőnap utáni napoknak is a tisztelet, a partnerség és a tudatos döntések jegyében kell telniük.
A kérdés nem az, hogy ünnepeljük-e a nőket, hanem az, hogy a mindennapi gyakorlataink mennyire tükrözik az egyenlőség iránti elköteleződésünket.

Másfél évszázaddal később elmondhatjuk, hogy a nők helyzete ugyan sokat javult, de a kérdés még mindig aktuális: valóban megvalósult az egyenjogúság a munkaerőpiacon?

A jogszabályok szerint igen. A mindennapi tapasztalatok szerint azonban a kép jóval árnyaltabb.

folyt.köv.